Panaszkodunk, hogy nem értjük az embereket... és nagyon sokszor még magunkat sem értjük..
Van, hogy valaki tényleg nem hazudik, egyszerűen szerinte az az igazság...
Hagyom,hogy kihasználjanak,csak mert szeretek vkit.Ennek valóban így kell működnie?Tényleg meg kell alázkodnunk saját magunk előtt,ha olyan embert szeretünk,aki erre méltatlan?Hol kezdődik a hülyeség,és hol ér véget a szerelem?Vagy a kettő sok esetben ugyanaz?Lehet ésszel szeretni?
Nem akartalak téged elveszíteni, ezért mindig megértő, kedves, attraktív, érdeklődő akartam lenni veled. Eközben magamat veszítettem el...
(Kristiane Allert-Wybranietz)
Akkor mit jelentett ez a pár év?Ő semmit nem veszített,nem kockáztatott,csak kapott és használt?Én pedig tanultam belőle?Ennyi?Azért szenvedtem ennyi ideig,h rájöjjek a hibáimra és tanuljak belőle?Ennyi lenne a szerelem?Furcsa véletlenek,sorsszerű tananyagok,s érthetetlen érzelmek kaotikus egyvelege,aminek az eleje nincs a kezedben,de a végén neked kell 2 kézzel markolnod a gyeplőt,s aztán mégis leesel a szekérről?
Nem tudom mihez kell nagyobb lelki erő: elengedni valakit, vagy tovább tűrni, hogy bánt...
Nem az fáj, hogy egyedül maradtam, hanem hogy nélküle...
Annál, hogy valaki nem úgy viselkedik ahogy elvárnád, csak az a rosszabb, amikor már te magad sem tudod mit vársz ...
Már nem tudom,hogy Te csaptál be,vagy én csaptam be saját magam.
Mától megtanulok én is álarcot viselni.Álarcot,amely eltakarja a könnyeimet,amin nevettek;a fájdalmakat,amit ti okoztok..Megtanulok hamis képet mutatni,és csak én fogom tudni,hogy mit érzek legbelül.S ha azt a régi lányt keresitek a múltból,hát ott sír az álarc mögött,némán..!
