Néha úgy érzem te adod minden erőmet. Hogy ha nem közvetlenül is, ha láthatatlan szálakon hatsz is rám, de miattad van erőm minden nap felkelni, és szembenézni a világgal. Aztán jön egy nap, egy elfuserált pillanat, egy rosszul kifejezett szó, vagy egy önkéntelen pillantás, s rögtön átcsap minden a másik oldalra, és én el nem tudom képzelni, hogy mikor adtam neked olyan hatalmat a szívemben, hogy most egyetlen apró dologgal elveszel belőlem mindent, ami kitartásnak, energiának, életkedvnek nevezhető.

Bárhogy szeretném, nem tudok parancsolni magamnak szerelemben. Nem megy. A „nélküled” állapotomban elhatározom, hogy amint magam mellett tudhatlak megint, összeszedem magam, visszafogom a tanácsaimat, a bölcseleteimet, az észrevételeimet, és élek annak, ami előtte oly annyira hiányzott: a „veled”-boldogsága. Megjelensz, és tudom: erre vártam. Aztán az első adandó alkalommal jönnek azok a huncut démonok, akik motoszkálnak a fejemben.. s hajtogatják a félelmeimet, a rágalmaimat, a múlt-által beépített előítéleteimet, vagy épp a jövő beláthatatlan káoszától rettegve mormogják az intelmeket.